ihletet innen merítettem.a zene és ezek a video részletek.. uhh.. <33

http://www.youtube.com/watch?v=wpTaUg60wwo

„ Mi lenne velem nélküled..?”

Tegnap, amikor felhívtál.. mindig csak erre tudok gondolni. Hogy hónapok óta most újra megcsörrent a telefonom és a te hangod hallhattam a túlsó végén. Már meg sem próbáltam utána nézni annak, hogy milyen számról hívhattál fel. Mindig váltogatod a telefonokat, a számaidat is. Olyan is volt, amikor mobilod sem volt, inkább egy utcai fülkéből hívtál fel. De ennek is már több hónapja. Valahogy biztos voltam abban, hogy az egyéjszakás kalandunk után is keresni fogsz. Hogy miért voltam annyira biztos ebben, azt magam sem tudom.. Lehetséges, hogy ez csak egy naív reménykedés volt a részemről. Hogy mégis hívni fogsz. Tudni akarsz majd rólam. Az éjszaka után is hónapok teltek el, de felhívtál. Azóta sem tudtalak elfelejteni, minden egyes nap gondoltam rád.. és erre felhívtál! Mintha azon az estén olyannyira összekapcsolódtunk volna, hogy később is tudni akartunk a másikról. És nekem volt bajosabb ezt megoldani. Csak a neved tudtam és hogy törzshelyed az a klub, ahol megismerkedtünk. Az éjszaka után még 1-2 hétig türtőztettem magam. Hisz neked megadtam  a számom és rád akartam hagyni a döntést, hogy megismételjük –e ezt az estét vagy csak beüljünk valahová egy csésze kávéra. Bár már akkor is első látásra olyan alaknak tűntél, aki napfényben ki sem lép az utcára. De reménykedtem. Aztán keresni kezdtelek s talán eljutott hozzád a hírem, mert felhívtál. Csak telefonon beszéltünk ezután, de újra és újra hívtál, tudni akartál rólam.

És ez az érzelmi kapocs egy erős falat emelt a világ és közém. Dolgoztam, tanultam és a hívásodra vártam. Titkon reménykedtem abban is, hogy visszajössz, újra magadhoz szorítasz.. és a reményeim megint úgy tűnik, hogy valóra válnak. Hisz tegnap felhívtál.

El sem tudom mondani, hogy már csak a hangod hallatán megint mennyi lepke röppent szét a hasamban. És feszíteni kezdték apró, verdeső szárnyaikkal. Ott bent tomboltak, miközben kipirult arccal letettem a telefont s nyeltem egy nagyot… Végre megint láthatjuk egymást. Te megtudtál rólam mindent, még úgy is, hogy te az én szememben mindig is titokzatos férfi maradhattál. Nem akartalak sürgetni, azt akartam, hogy te is magadtól, önszántadból nyílj meg előttem. Féltem, hogyha mást teszek, ha átveszem tőled az irányítást már nem úgy fogsz rám nézni, talán megijedsz, talán olyan kis rajongó, bolondos fiúcskának nézel… Én annak láttam magam. Csak pontosan tudtam, hogy mit szabad és mit nem. Le kellett küzdenem azt az erős, tomboló érzést irántad, magamban tartanom, hogy megtarthassalak. És talán tényleg igazam lett. Megint hívtál és feltetted a kérdést : ráérnék –e…? Pedig már előtte is tudhattad, hogy akármikor, akárhol, csak végre újra láthassalak téged.

-          Ueda.. – ahogy a nevem kiejted a szádon, olyan érzékien, finoman, mint senki más. A szemeim gyorsan lesütöm. Látni akarlak, nézni hosszasan, de mégis alig merek rád pillantani. Félek, hogy mi történik akkor,amikor a szemedbe nézek, talán túl sokat engedek meg magamnak? Talán vissza sem tudom fogni magam és odafutok hozzád, megölellek? De túl sok a „talán” és most így előtted állva, nem vagyok olyan merész, mint amilyennek hittem magam. Még rád sem merek nézni. Csak érzem a jelenléted, hogy máris pár lépéssel közelebb kerülsz hozzám és közvetlenül előttem állsz, kezed bátorítóan a karomra teszed. – Szervusz. – köszönsz kedvesen. És ez megnyugtat. Bízni akarok benned, hogy a sok telefonbeszélgetés neked is ugyannyit jelentett, mint neked. S hogy gyengéd érzelmeket táplálsz te is. Hogy velem nem leszel olyan hideg, távolságtartó, mint másokkal… mert annyit beszélgettünk már.. és én időt, teret engedek neked. Hogy megnyilhass előttem, hogy magadtól fedd fel a titkaid… Úgy érzem ezek fontosak.

Halványan elmosolyodok és felpillantok rád. Szemeid csillogásában elveszek, kedvem lenne máris megcsókolni téged, s kéz a kézben sétálni.. Istenem, ez a sok-sok romantikus gondolat. És mindezt csak te táplálod bennem.. a hangod, az illatod, az egész lényed elég ahhoz, hogy egyszersmind megnyugodjak és hihetetlen izgalomba jöjjek. Azt hiszem, tényleg beléd szerettem…

A szemeid le sem veszed rólam. Finoman átkarolsz és a közeli kis asztalhoz invitálsz. Bort rendelsz nekünk, bár még kora délután van.. de nem zavar. Kettesben vagyunk, látni akartál s én megint a bűvkörödbe kerülhettem. Hát kell ennél több…?

Gyengéd csókban olvadunk össze. Mellettem ülsz és fogaiddal finoman a vastag alsó ajkamba marsz.. harapsz és ez annyira jólesik. Senki mellett sem éreztem ennyi vágyakozást és ágyékom is kezd keményedni, vágyakozni utánad.. Alig bírom ki azt a pár percet, amit egymás izgatásával töltünk, hogy aztán felszaladhassunk a lakásomba. Te tudod, hogy én hol lakok, ahogy a számom is tudhattad.. a magánéletem, a barátaim.. mindent. Mindenem kitálaltam, odaadtam neked. Kezdj vele, amit csak akarsz. Nekem elég lesz annyi, hogy mellettem vagy és újra a gyönyör kapuján átléphetek veled ..

-          Ryo.. – suttogom füledbe. Suttogás, rekedt nyögdécselés.. átadom magam neked. Beléd kapaszkodok, húzlak közelebb magamhoz, hogy megint minden csodálatos legyen.

Meztelenül fekszünk az ágyban és úgy érzem, hogy elértem a célom. Tényleg velem akarsz lenni, csak engem akarsz és te is átadtad magad nekem szemérem nélkül.

-          Annyira szeretlek..- nem bánom, hogy kimondtam, hisz ez igaz. Ez a két szó.. annyira őszinte és valódi és visszafojthatatlanul előtör belőlem. Szavaim hallatán lágyan megcsókolod a homlokom és még erősebben húzol magadhoz. Nem is számolom mennyi ideje fekszünk így egymás mellett és hányszor elégítettél ki újra és újra…

A fürdőt keresed. Nézem a mezítelen tested, a kemény, feszes feneked és a sexi lépteid, amint kifelé haladsz a szobából.. hogy aztán visszatérhess hozzám. Szemeim lecsukva.. csak azt hallom, ahogy az ágy besüpped mellettem, s kezeimmel máris keresni kezdelek magam mellett.. Aztán a bal kezed máris erősebben megragadja a kezem, mire elmosolyodok és végre kinyitom a szemeim. Gyönyörű vagy.. az én angyalom… s valami hideget érzek a mellkasomba vágódni. Váratlan.. és fáj.. szorítom a kezed, szinte esdekelve, hogy ne fájjon.. Ryo.. enyhítsd a fájdalmat..

Nézem, ahogy a szemeid könnybelábadnak, s sós könnyeid végigfutnak arcod peremén. Pár csepp megül ajkaidon, sós érzüket érzem én is csókunkban.. amint nyelved nyelvemmel találkozik. Ez az utolsó dolog, amit érzek fizikai valómban, szemeim már lecsukva, de kezem még a kezedben marad.. ott, ahol szerintem mindig is a helye volt. Hisz végre megtaláltalak..

Halkan suttogod te is a fülembe, hajam simítva el homlokomból, könnyeid patakzanak végig arcodon…:

-          Végre megtaláltalak…

Ryo szemszögéből.

Egyedül vagyok. Minden este, amikor lefekszek és minden reggel, amikor felébredek, belém hasít ez az érzés : egyedül vagyok. Évek óta és azt mondják rajtam múlna, hogy ezen változtassak, de a körülmények nem engedik meg. És mások nem ismerik, nem ismerhetik ezeket a körülményeket. Egyedül vagyok, akkor is..amikor valaki fekszik mellettem. Néha el sem tudok aludni, csak nézem, amint nyugodtan fekszik mellettem és szuszog. Mellkasa finoman megemelkedik, majd süllyedni kezd. Nézem őket és irigy vagyok rájuk. Az életükre, hogy ők szabadok, azt tehetnek, amit csak akarnak.. még akkor is, ha azt mondják, hogy a munka vagy a tanulás fárasztó és unalmas nagyon. De szeretnék én is egy olyan unalmas életet,mint az övék. Annyira vágyok rá. Mert én így egyedül vagyok. És ennél még az unalom és a szegénység is sokkal jobb lenne..

Sokszor szeretném azt, ha nem kellene azt tennem, amit a szabályok előírnak. De ilyenkor próbálom magamban elnyomni ezeket az érzéseket és megkeményíteni a szívem. Hisz én ezért pénzt kapok és sok olyan embert ismerek, akikhez mások a közelükbe sem juthatnának. De a biztonságiőrök bárhova beengednek, bármilyen partyra, rendezvényre, titkos megbeszélésre, mert jó pénzt kaphatok érte és szerepem lehet azokban az ügyekben.

Csak igazság szerint valamikor tényleg elönt a sajnálat. Önmagam felé és a célszemélyek felé is. Igen, jól gondoljátok.. bérgyilkos vagyok. Fekete öltönyben, fekete bőrcipőben inkább valami befolyásos, gazdag managernek.. de ez van. Pár hónapja kaptam egy újabb megbízást. Egy kis fiatal suhancot kellene eltenni az útból. Még akkor is,hogyha sokan mások nem  hinnék, hogy van bennem érzés.. de őszintén szólva főleg a nőket és a fiatal gyerekeket nem szeretem elintézni. Ritkán vállalok el ilyesmit, de az összeg olyan magas és mellesleg pár újabb fejes megismeri a nevem. S egyre magasabb körökbe kerülhetek. Elvállalom.

Aztán, amikor megismerkedek vele, megint elfog azaz érzés. Egyedül.. mindennél jobban gyűlölöm ezt a szót!!! És a munkám is, az egész elcseszett életem. Róla meg tudok mindent, olyan kedves, bájos.. nyitott a világra és érzékeny is. Szeretem, ahogy rámnéz.. ahogy a szemei csillognak és hogy velem akar lenni. És én is csak azt érzem, amikor vele vagyok. Kikapcsolok és végre nem vagyok egyedül.

Reggel eszembejut a munkám, és az eset bonyolultságára hivatkozva próbálom kitolni az időt és egyéb munkákat is elvállalok, csakhogy vele ne kelljen foglalkozni. De mégis gondolok rá és tudni akarom, hogy ÉL. Hogy nem hívtak fel mást, aki elvégzi az én munkám.. Így keresni kezdem, hosszasan beszélgetek vele telefonon.. érzem, hogy egyre közelebb kerülök hozzá, de ő nem akar erőszakosan az életem része lenni, meg tudni mindent rólam. Inkább hagyja, hogy magamtól nyíljak meg.. hogy meséljek neki, amikor nekem jólesik.

Szeretem.

Talán épp ezért. És írtózom magamtól, hogy nem az elején tettem meg azt, amit meg kellett volna. Amikor még nem ismertem, nem szerettem… pedig pontosan tudom, hogy eljön az a nap, amikor el kell,hogy veszítsem őt. A megbízó hajthatatlan. Már tényleg azzal fenyeget,hogy másnak adja át a munkát, ha én nem vállalom el, nem hajtom végre.

Beleegyezek.

Találkozunk. Újra.

És az enyém lesz megint…

És lelövöm.

Kis szürke, unalmas életünk csendben telik, mígnem jön valaki, aki megállítja. Akinek az az élete, hogy másokénak vége legyen.

Most mondhatnám azt, hogy vaktöltény volt és nem is pontosan a szívére céloztam. Hogy csak elaludt, én meg gyorsan felkaptam, betekertem a lepedőbe és elvittem magammal a kocsimon, valami távoli helyre, ahol nem ismer minket senki. Ahol én vagyok Ryo és ő Ueda és ez így tökéletesen normális és helyénvaló. A vérnyomok alapján azt hiszik, hogy tényleg meghalt, megölték az ágyában, a gyilkos fegyvert is megtalálják aztán mondjuk egy kukában. A testét meg elvitték, feldarabolták, belelökték egy folyóba vagy csatornába.. vagy állatokkal falatták fel vagy elásták.. ezt mind-mind meg lehet oldani.

Csak maradhatsz –e olyan önző.. vagy épp gyáva,hogy azt hiszed, hogy nincs más megoldás. Teszed, amit tenned kell, végzel vele.. és te folytatod tovább az életed, sajnáltatod magad, hogy egyedül vagy.. Találjátok ki, hogy én melyiket választottam..

2010.04.29. 13:59:13