Néztelek
annyira fájt
régen volt
oly eleven
nevettem
könnyekkel
beteges zöld
szemeden
élveztem
az időt
te
enyém.
Nem voltál
te enyém
soha sem
beteges
hiú
álomkép
szerelem .
- Látlak c. versemből egy részlet -
A virágok lassan hullottak le a földre. Nagy fehér szirmok.. szálltak szerte-széjjel a fejünk felett. Ott ültél mellettem a padon. Pár perce érkeztél csak és nagy mélybarna szemeidet még rám sem emelted. A földet pásztázta a tekinteted. Egyik láboddal odébblöktél egy karcsú virágszirmot.
Szép volt, csodaszép, fehér, érintetlen.. mindaddig amíg a lábaddal hozzá nem értél. Bár vigyáztál rá, mint talán máskor még soha.
Most jobban vigyáztál erre a kis ártatlan, fehér virágsziromra is.
- Mesélsz valamit? Vagy csak itt ücsörgünk még félórát..? - böktelek meg egyik könyökömmel mosolyogva. Szerettem játszani veled. Te legalább nevettél sokat rajta és cicának neveztél. Ezt a két dolgot nem tette volna meg más, nem tehette volna meg más. Valamiért neked megengedtem.
Néztem az arcod.. hátha megjelenik rajta az a jellemző kis gödröcske. De most semmi. Egy ideje furcsán viselkedtél velem.
Mondjuk te szinte mindig ilyen furcsán viselkedtél velem, már a megismerkedésünk óta. Egyrészt mintha szerettél volna, másrészt meg.. arra szavakat sem tudnék találni.
Vártam válaszod hallgatva. Imádtad, ha sokat beszélek, ha magyarázok, akár kézzel-lábbal kalimpálva is. De most úgy éreztem, hogy hagynom kell neked időt ahhoz, hogy átgondold amit mondani szeretnél. Mintha valami oknál fogva nehéz lett volna megfogalmaznod azt, amit mondani szeretnél.
- Tegnap sokat ittunk a haverokkal. - nyögted ki. Nagy sóhaj kísérte ezt az egyetlen mondatot is.
- Hosszú estéd lehetett. - bólintottam. Ilyenkor mosolyogva tovább piszkáltalak volna.
Megemlítve a kinyalt, extravagáns öltözködési stílusod, amit szinte minden lány imádott. Én is természetesen. De már az elején sem hagytam, hogy ez elterelje a figyelmem rólad. Hogy mi sokat beszélgessünk egymással.
Meg tudtuk nevettetni egymást, egyformán vágott az agyunk.
Csak valami meggátolt benne, hogy pasiként tekintsek rád. Olyan igazi helyes pasiként, akihez én közel akarok kerülni.
Így minden találkozás kimerült a sok beszélgetésben, nevetésben.. aztán az utolsó 10%nál megálltál.. és csendben elsétáltál. Otthagytál engem a padon.
Ezt inkább szimbólikusan értem.
Olyan volt, mintha riadót fújtál volna és gyorsan kihátráltál volna a beszélgetésből is. Elhallgattál, odébbhúzódtál a székkel.. De valahogy értésemre adtad, hogy te is úgy gondolod ezt, ahogy én..
Mintha évekről, hónapokról beszélnék. Pedig még egy hónapja sem ismerjük egymást, de máris eljött ez a rész, hogy furcsán viselkedj. Én meg gyanakodni kezdjek, hogy tényleg baj van -e, vagy csak én képzelem be..?
Pedig valamiért biztos voltam benne, hogy a mi nagy haverságunkban el fog jönni ez a rész.
Hisz én nem voltam hozzádillő lány.
Nem csillogtam úgy, mint te.
Annyi tapasztalattal sem rendelkeztem, mint te.
- Szakítottam Beával. - tenyereid dörzsölted picit egymásban, ebben az előredőlt pózban. Nézted még a szirmokat az úttestre hullni és lesütötted a szempilláid.
Persze, hogy barátnőd volt. Egy ilyen jópasinak, mint te, hogyne lett volna barátnője? Akár mindennap más. Én is úgy ismertelek meg téged, hogy akkor már volt Bea. Te nem voltál szerelmes, ő meg igen.. és emiatt jó volt neked. Szeretted érezni, hogy valaki ennyire szeret, hogy valakinek ennyire fontos vagy.
És persze az ágyban is jól teljesített.
- Annyira sajnálom. - simogattam meg lágyan a vállad, mire legalább rám tudtál nézni.
- Én nem. - vontad meg a vállad, mire elvettem a kezem is. Azt hittem, hogy azért vagy ennyire hallgatag, mert a szakítás elszomorított. Bár azt is tudhattam, hogy te fogsz vele szakítani. Mintha már az én fejemben is összekuszálódtak volna a dolgok.
Lehangolt voltál, csak hallgattál ott mellettem.
- Tudod, hogy itt vagyok. - csúszott ki a számon. Végülis pont ez jutott eszembe és ki is mondtam.
Bólintottál egyet lassan, s azért már bátrabban néztél rám.
- Ahhoz képest, hogy csak 2 hete beszélgetünk, már többet tudsz rólam, mint ő. - egy fanyar mosolyt küldtél felém, s néztél hosszasan. Mielőtt mondhattam is volna valamit, már fel is pattantál mellőlem és megigazítottad magadon a kabátod is. - Most mennem kell.. mert.. - beharaptad a szád, még egyszer olyan furcsán tekintettél le rám, majd nyeltél egyet. - .. mert hívtak a haverok billiárdozni. - hadartad el.
- Jól van. Mikor találkozunk megint? - jött a kérdésem. Kíváncsi voltam és az eltöltött időt itt a fák alatt, a padon.. kevésnek éreztem.
És elmosolyodtál. Ez amolyan be-nem-tervezett mosoly volt. Mintha téged is meglepett volna, de azért hagytad, hogy tovább sziporkázzék az arcodon.
- Félóra múlva.. ha lenne kedved eljönni velem billiárdozni. - vágtad rá.
Nem egy világból jöttünk.. s szentül hittem, hogy még a céljaink sem lehetnek közösek.
De valahogy minden evilági, külső, csillogó, felszines dolgot elnyomott az, hogy együtt jól éreztük magunkat.
22:53 2010.01.20.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum